Idén ünnepli századik születésnapját Ieoh Ming Pei kínai származású amerikai építész, a kortárs építészet egyik leghíresebb alkotója. Épületei a világ számos pontján a városkép meghatározó elemei: Bostonban a John F. Kenedy könyvtár, Hong Kongban a Bank of China épülete vagy talán a legtöbb vitát és ezzel a legnagyobb ismertséget is hozó párizsi Louvre híres üveg piramisai. Ma az utolsó nagy művével, a Katarban található Iszlám múzeum bemutatásával tisztelegnék művészete előtt.

Ma már egyetlen magára adó kereskedelmi cég sem engedheti meg, hogy ne figyeljen oda, milyen környezetben szolgálja ki vásárlóit. Az üzletek berendezésére, arculatára rengeteget költenek, mégis kevés inspiráló teret lehet látni a világban. Nehéz olyan ötletet találni, amely megújítaná a hagyományos eladótereket. Los Angeles zsúfolt divatvilágában még gyilkosabb a verseny, nehezebb kitűnni a tömegből. Ez sikerült a felső kategóriás Frankie divatcégnek, amely új üzletének megnyitásával az építészeti honlapok címlapjait is meghódította.

Köztudomású, hogy még a legnevesebb építészek terveinek jó része is a rajzasztalon marad, a nagy ideákat kíméletlenül lemészárolja a pénzhiány, netán a megrendelő szeszélye. Keveseknek adatik meg, hogy akár egész városokat vagy városnegyedeket építsenek fel, mint Oscar Niemeyer Brasilia városát vagy a két Griffin Canberrát, esetleg - hogy mi, magyarok se maradjunk ki a sorból - Magyar Géza Salgótarján belvárosát ( jellemző, hogy mindegyik állami projekt lévén grandiózus tervek készülhettek). Na de mi van, ha a megvalósult álom rémálommá változik, mint történt az jó néhány esetben a sors szeszélyéből vagy a tervezés hibáiból?

A tea a víz után a világ második legnépszerűbb itala, ma Európában is újra a reneszánszát éli. Ázsiában, a növény őshazájában, nem egyszerűen szomjoltóként, hanem a többezer éves kultúra részeként tekintenek rá. Ez sokszor kifejeződésre jut azokon a helyszíneken is, ahol az emberek a teát fogyaszthatják. Európában gyakran elintézik néhány füstölővel és tibeti imazászlókkal a teaházak díszítését, ezzel szemben Kínában vagy Japánban sok évszázados tradíciók határozzák meg az épületeket és belső tereiket.

A címben feltett kérdésre minden józan gondolkodású ember nemmel felelne. Szerencsére a világban mindig is léteztek olyan emberek, akik túlléptek a hétköznapi gondolatokon; nekik köszönhetjük az olyan csodákat, mint a La Fabrica. Ricardo Bofill spanyol építész 1973- ban vásárolt meg egy elhagyott cementgyárat és alakította át a maga számára.